Van, akinek nem ismerős az Első Emelet: Állj vagy lövök c. száma? Gyorsan pótolva, máris meghallgathatjátok:
Mostanában egyre tudatosabban hallgatok meg zeneszámokat és szinte mindig kihallok belőle valami életbölcsességet. Így esett ezzel a számmal is, amit csakúgy dúdolni kezdtem magamban és ekkor igazán meghallottam a szövegét.
Számtalanszor csatatérré válik egy párkapcsolat, amikor azt gondoljuk, hogy mindenképp győznie kell egyiknek vagy másiknak. Belül talán mégis arra vágyunk, hogy mindketten jól járjunk. A saját fánktól azonban nem látjuk a kettőnk erdejét. Egónk, akaratunk teljesen kitölti a helyet és nem fér bele a látómezőbe a KÖZÖS cél.
Számomra nagy tanulság volt ez, mert sokszor hajlamos vagyok csak azt látni, hogy én hová tartok, mit szeretnék, hogy szeretném, mik a céljaim… Egy cikk nyitotta fel rá a szemem és ekkor kellett feltennem a kérdést, hogy mikor gondolok önmagamra a MI egyik részeként, mikor tekintek úgy a kapcsolatunkra, hogy az nem Ő és én, hanem “mi” vagyunk? Megmaradhatok ebben az állapotban, de akkor tényleg örök harcmező lesz a kapcsolatunk vagy dönthetek egy másik hozzáállás mellett is:
Hiszen igazán nyertesek akkor lehetünk, ha az átkaroló hadművelettel egymásra hangolódunk és ebben a békeszünetben megadjuk magunknak a lehetőséget arra, hogy ketten, összefogásban “harcoljunk” a világban.
Az átkaroló hadművelettel mindketten nyertesek leszünk. A kérdés, hogy ki kezdi?
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány