Amikor belekerülünk egy konfliktusos helyzetbe, a legtöbbször ösztönösen reagálunk egy sértésre, egy rosszul megfogalmazott mondatra. Ehelyett létezhet a válaszadás, de ott nagyon észnél kell lenni, mert rá kell jöjjünk, mi a valódi kérdés. Egy példán szemléltetve:
“Miért, az előző párod talán többet segített a házimunkában?” – kérdezte a Párom, mire ilyenkor én befeszülök, mert utálom ezt a hasonlítgatást. Az eredeti reakcióm az lett volna, hogy bezárkózok és ingerültté válok, de elkezdtem gondolkozni. Rájöttem, hogy valójában az érdekli, hogy miként lehetne jobbá tenni a közös életünkben azt, ami esetleg még nem jól működik. Ez már sokkal inkább megoldás orientált és kettőnkről szól.
Nem egyszer keveredünk olyan helyzetbe, amikor a bolhából elefántot csinálunk, pedig néha olyan egyszerű lenne elkerülni egy veszekedést, egy sértegetős szituációt.
Az én kapcsolatomban a legalapvetőbb, amikor éhesen találkozunk. Nem csak a férfiakra igaz, hogy üres hassal morcos medvévé válnak, hanem a nők is tudnak produkálni, ha hosszú ideje nem ettek. A fáradtság, az éhség, a hormoningadozás, betegség mind-mind felismerhető, és lehet tudatni a másikkal, hogy egy kissé ingerültebbek lehetünk emiatt.
Sokszor hatalmas veszekedések után jövök rá, hogy hagymahéjanként kell lebontanunk a rétegeket, amelyek egyre inkább belevittek egymás sértegetésébe, a másik hibáztatásába, hogy rájöjjünk, hogy középen egy olyan érdekkülönbség áll, amiről akár még a vitát kiindító fél sem tudott. Nehéz megtalálni a valódi kérdést, ha már oly sok minden rárakódott. Valamit tehetünk azonban, ha már az indulatok gőze elpárolgott egy kicsit: kérdezünk. Nem csak a másiktól, de önmagunktól is. Hol csúsztunk el? Mit érzett Ő, hogy gondolta, mi volt a motivációja vagy csak reagált ösztönösen? Mit tanulhatok én, hogyan kellett volna másképp mondjam vagy mikor kellett volna elengednem?
Talán akármennyire is jó úton haladunk a tudatosság felé, lesznek botlásaink, ami nem gond, ha tanulunk belőle. Eddig úgy viselkedtem vitás helyzetben, hogy hol a másikra mutogattam, hol magamat ócsároltam: “Mindig én vagyok a hibás.” Valódi kiutat egyik sem tud adni.
Egyedül az én-üzenetek segíthetnek, melyekkel apránként előre tudunk haladni. Amikor kifejezzük az érzéseinket, gondolatainkat, mindezt a másik felett való ítélkezés nélkül.
A legutóbbi összeszólalkozásunk után, másnap alaposan magamba néztem és leírtam a jövőre vonatkozó szabályaimat, melyeket igyekszek majd betartani. Az alábbi sorokat a Páromnak címeztem, de talán más is profitálhat belőle, így megosztom veletek:
1. Nem menekülök el, vagyis, ha lenyugvási időre, magányra van szükségem, azt megpróbálom kommunikálni feléd, szeretettel. Valamint visszamegyek és nyitok a beszélgetésre, ha elvonult a bennem dúló vihar vagy legalábbis csendesedett.
2. Az ágyba többet nem viszem be a telefont. (Ezen már régebben is gondolkoztam, de sose voltam elég erős.) Szeretettel figyelmeztess, ha netán megszegném. Amúgy ezt nem csak miattad, a kapcsolatunk miatt teszem, hanem tudom, hogy káros a képernyőzés alvás előtt.
3. Próbálok lejjebb adni az egóból és nem agyonelemezni mindent. Ha nem tépem fel újra a sebeket, akkor a te megnyugvásod után, akár egy szép esténk is lehetett volna. Nem kell mindig okoskodnom, nem kell mindent kiveséznünk. Ez is nehéz lesz, de próbálkozok.
4. Még jobban odafigyelek majd arra, hogy támogassalak. (Nem igaz, hogy nem tudtam volna esténként 5-10 percet az angol gyakorlásra fordítani.)
5. Nem fogok a szakítással „fenyegetőzni”. Ez nagyon szemét dolog volt tőlem.
Elsőként tehát kerüljük el a konfliktust, ha lehet, például evéssel, alvással… Azután mindig próbáljunk a felszín alá nézni és rájönni, hogy mi lapul a mélyben? Végül kérdezzünk, kommunikáljunk önmagunkra vonatkozóan, de nem önostorozva és tanuljunk a botlásainkból.
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: