Imádom a magyar nyelvet, mert annyi érdekességet rejt magában. Most egy ilyen szóban elbújt szó hozta meg számomra azt a kapcsolót, amivel el szeretném mesélni, miképp kezdődött a változás bennem. Több alkalommal említettem, hogy szeptemberben elkezdtem egy önismereti tanfolyamot, ami amúgy őszintén mindenkinek jó szívvel ajánlok. Már a képzés második napján döbbenetes felismeréseim voltak az életemmel kapcsolatban. (Később szeretnék a lehető legtöbb mindenről beszámolni.)
Mi volt a téma a kezdet kezdetén?
A lényeg ebben a Lantos Mihály által megfogalmazott mondatban rejlik: “Valójában soha nem a külső körülmények vagy mások okozzák bennünk a feszültséget, hanem az, hogy másokhoz vagy a külső körülményekhez hogyan viszonyulunk.” (Forrás: Lantos Mihály – Lépéselőny c. könyv) Épp ezt a könyvet dolgoztam fel, mikor szembetűnővé vált, hogy a kérdés az, hogy viszonyulunk vagy iszonyodunk?
A legtöbb posztom erről szól, hogy sokszor csak egy “szemüvegcserén”, egy látásmód megváltoztatásán, a dolgok megkérdőjelezésén múlik minden. Szeretnék egy személyes példát megosztani, hogy ne csak a levegőbe beszéljek:
Kiskamasz tudatosságomban is tudtam már, hogy számomra mennyire fontos az anyaság. Rák szülöttként család-centrikus vagyok, mindig is szerettem gyerekek közt lenni, az anyukámtól nagyon jó példát kaptam, tehát nagyjából tudtam, hogy ennek megélése központi szerepű lesz. Erre nemes dologként tekintettem, hiszen milyen csodálatos az anyaság és csak egy gyakorlatsornak köszönhetően jöttem rá, hogy ez a téma blokként is jelen volt az életemben. Gyakorlatilag 18 éves koromtól úgy éltem az életet, hogy anya lehessek. A párkapcsolatban nem társat kerestem, hanem apát a leendő gyermekeimnek. Az óvodapedagógusi pályát is ezért kezdhettem el és könnyebben menne a váltás, ha nem lenne ilyen erős bennem az anyai minőség.
Eddig szenvedtem a ténytől, hogy nem lettem annyira fiatalon anya, mint szerettem volna. Ha megláttam, hogy egy tőlem fiatalabb lánynak már gyermeke van, nem tudtam teljes szívemből örülni. Most már nem iszonyodok, hanem viszonyulok. Az iszony ösztönből, érzésből jön, míg viszonyulni csak tudatosan lehetséges. Először tehát tisztán kell látni, amiben segít a megkérdőjelezés technikája. (Erre Byron Katie-nek van egy feladatlapja 4 kérdéssel, amiről könyvet is írt. A tapasztalataimról később szeretnék beszámolni.)
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: