Az a gond velem, bár szerintem ezzel nem vagyok egyedül, hogy mindig a tökéletességet hajszolom. Jól akarok lenni, jól akarok kinézni, jól akarom csinálni. Teli vagyok görcsös akarásokkal. Mindig a biztosra mennék és ettől persze folytonos boldogtalanságban élem az életemet. Ma olvastam egy szuper írást, ami újabb megértést adott. A téma az intimitás, nemcsak a kapcsolatainkban, hanem saját magunkkal szemben is.
Pál Ferenc így ír erről: „Az intimitás kapcsolat a legmélyebb önmagunkkal. Ami által önmagunkat elfogadjuk egy másik emberrel való kapcsolatban is. Ez benne a nagyon szép. Az intimitás az a közeg, amelyben megszülethetünk önmagunk számára. Ahol nagyon mélyen megérthetjük magunkat. Amikor képesek vagyunk olyan közeget teremteni, amelyben gyöngédek lehetünk egymáshoz, együtt érezhetünk egymással és saját magunkkal is. A meghittségben tehát nemcsak a másikra találunk rá, hanem saját magunkra is!” (A függőségtől az intimitásig c. könyv)
Szerintem mindannyian vágyunk erre, csak ez nem is olyan egyszerű, ugyanis állandó ellentét feszül bennünk az elfogadás és az új elérése közt. Ebbe egész komolyan bele lehet őrülni. Egy nálam okosabb szavaival élve:
“Ma egy olyan világban élünk, ahol szeretnénk mindig biztosra menni. Szeretnénk előre bebiztosítani a dolgokat, és mindig mi irányítani a történéseket. És mivel ez valójában nem lehetséges, azért becsapjuk magunkat, elnyomjuk igazi késztetéseinket, elfedjük a valóságot, és létrehozunk egy látszatvilágot, amelyet úgymond irányítani tudunk. Ha egy párkapcsolatban intimitás van, félretesszük az elvárásokat, és kialakítunk egy közös személyes teret, amelyben elfogadás és támogatás van. Megnyílunk az élet áramlása felé, a bizonytalan felé, és képesek vagyunk szembenézni az ismeretlennel.”
Az utolsó mondat eszembe juttatta életem egyik legizgalmasabb élményét: a bungee jumpingozást. Félelemmel vegyes izgalom volt bennem, a szívem a torkomban dobogott, mégis a felfedezés élménye nagyobb volt, mint a bizonytalantól való félelem és ugrottam. Zuhantam, repültem, hangomat szélnek eresztettem és bántam, mikor vége lett. Hihetetlen pár perc volt ez számomra! Erre az élményre gondoltam, mikor olvastam a fenti sorokat.
Az életemet is úgy szeretném felfogni, mint ezt a felejthetetlen ugrást. Bele szeretnék csapódni az ismeretlenbe, hiszen anélkül nem fogok megélni olyan szárnyalást, mint, amit a testem már megtapasztalt. Most a lelkemen a sor!
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: