“Ennyi idősen már/még itt…”

Hasznos dolog tud lenni a mosogatás, én sok felismerést köszönhetek ennek a mindennapi, rutinszerű, megtisztító feladatnak. (Pedig, de sokszor utáltam…) Itt most mégsem a mosogatásról szeretnék írni, hanem az évek számáról és azok megéléséről, belülről és kívülről.

Sokáig negatív mantrám volt, hogy “Ennyi idősen még mindig csak itt tartok…” Valahogy azt képzeltem, hogy – édesanyámhoz hasonlóan – már egészen fiatalon, 23-24 éves koromban már feleség és anyuka leszek. Továbbá még a húszas éveimben sikerek vállalkozást indítok majd. Ebből egyik sem valósult még meg, pedig már 26 éves vagyok. Ez sokak számára még aranyifjú kor, nekem más volt az elvárásom és ezzel még nemrégiben is kínoztam magam. Szeptembertől járok egy önismereti képzésre, ami felnyitotta a szememet és új ismeretségeket is adott. 

Ma beugrott egy mondat, amit az egyik csoporttársam mondott a tanfolyami nap után borozva-beszélgetve: “Klassz, hogy ennyi idősen már itt tartasz a tudatosságban.” Akkor ott – bár jól esett – fel sem figyeltem rá, most viszont elemien belém csapott a felismerés, hogy ez tényleg csupán viszonyítás kérdése. Sokan még dupla annyi idősen, mint én, sem jutnak el odáig, hogy legalább megpróbáljanak őszintén magukba nézni. 

Meglehet, hogy másnak már rég megkérték a kezét, sőt lagzi is volt, de korán sem biztos, hogy az a kapcsolat őszinteségre, valódi bizalomra épül. Nekem még nem csillog gyűrű az ujjamon, de tudom, hogy a Párommal úgy építjük a kapcsolatunkat, hogyha majd az oltár elé állunk a saját magunk megismert Valója keljen egybe a másik tisztán megismert Valójával. 
Még mindig nem lettem édesanya, pedig tőlem fiatalabbak is azok már, de tudom, hogy minden nap egyre érettebb, bölcsebb leszek arra, hogy egyszer életet adjak egy gyermeknek, és őt az örökölt, negatív mintákat nem továbbvíve tudom majd felnevelni. 
Nem vagyok még vállalkozó, nem élem az áloméletet, de ha 2 évvel ezelőtt nyertem volna egy beadott pályázaton, ma meglehet úgy lennék vidéken programszervező, hogy nem vagyok érett a feladatra és nem is azt szeretném csinálni. 

Talán az eddig táplált fa, most kezd bimbózni, virágba borulni, nemsokára gyümölcsöt teremni. Már 18 éves korom előtt is nyitottan, érdeklődően tekintettem a világra, benne önmagamra. Sok-sok önfejlesztő, “okos” könyvet elolvastam, értelmes emberekkel beszélgettem, próbáltam mindig tudatos és jó döntést hozni. Ezek még mind vargabetűk voltak, de most úgy érzem ráleltem az egyenesre. Legtöbbször száguldanék előre, pedig a tájat is élvezhetném. Lehet, hogy emiatt tévesztettem el eddig az utat? 

Ezen merengéseim vezettek el oda, hogy most már szeretnék hálával tekinteni az eltelt évekre, a kerülőutakra, mert azok is szépek voltak és kezdem meglátni, hogy hasznosak is. Tedd fel magadnak – velem együtt – a kérdést:

Mit köszönhetek az eddig eltelt éveknek? 
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány