Szeretnék most egy régebbi posztot újra megosztani veletek. Megesik, hogy nem vagyok jól. Ez egy állapot, amikor tulajdonképpen nincsen konkrét, fizikailag megfogható baj, de érzem, hogy valami nincs rendben. Úgy érzem magamat ilyenkor, mintha csak árnyéka volnék önmagamnak. Én vagyok, de mégsem. Ilyenkor próbálom elemezni magamat, de minél jobban megyek lejjebb, annál idegesebb vagyok attól, hogy még mindig nem értem mi a baj. Rengeteg mindent megfogalmazok magamnak: félelmeket, megoldásokat elméletben, egyiket-másikat gyakorlatban is megvalósítom és mégis azt érzem, hogy csak jobban belezavarodok. Aztán, ha már pillanatnyilag túl vagyok rajta csomó gondolat cikázik az agyamban és nagyon szívesen írnék mindenről, hiszen talán segítség lehet másoknak. Azt azonban megtanultam, hogy mindig egyre próbáljak koncentrálni, egy legyen fontos és lépésről lépésre haladjak. Tehát most egy végtelenül sablonos mondást fogok górcső alá venni, amit egy fent vázolt időszak után értettem meg igazán:
“Az élet egy hullámvasút.”
Természetesen olvastam már ezt, hallottam, de azon túl, hogy jól hangzott, számomra semmi jelentéstartalma nem volt. Ahogy magamat figyeltem rá kellett jönnöm, hogy akármit teszek, akárhogyan élek mély és magas állandóan váltja egymást. Ez nem függ se időjárástól, se hormonoktól, csak jönnek és mennek az állapotok. Hol szárnyalok egy hónapig, aztán egy hónapig azt sem tudom, hogy ufó vagyok-e vagy földönkívüli… Van úgy, hogy csak pár nap, van úgy, hogy hetek telnek el az egyik vagy a másik érzésben. Aztán valami változik és átkattanok. Vizsgálom magamat egy jó ideje, de még mindig nem tudom, hogy mi hozza meg ezeket az átbillenéseket. Eleget gondolkoztam magamon és beérik a gyümölcse? Esetleg csupán megfordult a széljárás? Mai napig nem tudom, de most már nem is agyalok rajta, ugyanis rájöttem, hogy a hullámvasút akkor élvezetes, ha megy lent is és megy fönt is, van benne szabadesés és van benne felkapaszkodás, van sikítás és van békés szemlélődés, vannak hosszú egyenesek és beláthatatlan kanyarok.
Mindig csak a fentre, az izgalomra, a kalandosra, a felhőtlen, néha megmagyarázhatatlan, amolyan tökéletes boldogságra vágyok. Amikor nem kell semmi különösnek történnie, mégis nyugodt vagyok, mosolygok, örülni tudok annak, hogy süt a nap vagy épp annak, hogy esik az eső. Általában ilyen vagyok, ezért ijesztő, amikor hetekig közöm sincs ehhez az állapothoz. Most már tudom, hogy mi a dolgom, ha a hullámvasút kevésbé izgalmas szakaszán haladok. Meg kell tanulnom szépnek látni a földhöz közeli állapotot, értékelni a felkapaszkodás időszakát, élvezni a békés szemlélődést és megnyugodni kicsit a hosszú egyenesben. Nem mondom, hogy egyszerű menet lesz és könnyebb így jó tanácsokat osztogatni magamnak, hogy éppen jól vagyok, de a szándék meg van és most úgy érzem, hogy ez elég. Aztán a gyakorlat majd igazol vagy megcáfol.
Ti milyennek látjátok az életet? Egyetértetek ezzel a hasonlattal? Hogyan kezelitek, mikor a mélyben vagytok?
Szeretettel, a Kaleidoszkóp-lány
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: